atomháború

                                                  

engem mindig is csodálattal töltött el a természet. rengeteg - több dvd-nyi -képem van felhőkről, tájakról, időjárásról. egyszerűen csak lenyűgöz mindaz amit a természet alkotott. csodálatos, meseszép tud lenni, akár a legdurvább vihar is.

persze szépek a mesterien megtervezett fém-üveg-műanyag épületkomplexumok, és mégis, a természetre szavazok. hiába, vidéken nőttem fel, nem is sújt semmiféle allergia vagy ilyesmi.
és amikor fényképezgetek, akkor nagyon sokszor eszembejut, hogy milyen jó, hogy ezt megörökítem most, lehet, hogy holnaptól már nem lesz látható ilyesmi. milyen jó lesz, ha lesz olyan valami, ami emlék. mire is gondolok? konkrétan félek attól, hogy elpusztul a föld. nem lassan, felmelegedéssel (bár végső soron ha a hirtelen halál nincs ott, akkor ez még megmarad), hanem hipp-hopp, tragikus hirtelenséggel egyik napról a másikra. képes már erre az emberiség és az, hogy nem történt meg eddig, az szerintem csak annak a következménye, hogy akik megtehetnék, azoknak az ellenségeik is megtehetnék. magyarán a béke egyedüli feltétele az, hogy mindenkinek legyen annyi fegyvere, amivel megölhet mindenki mást.
igazából az lenne a jó, ha nem a törvényeinktől való félelmünkben nem követnénk el dolgokat. tehát nem azért nem ölnék embert, mert félek, hogy holnap megbüntetnek érte, hanem azért, mert nem akarok. ha lesz gyerekem, nem tudom hogy fogom ezt belénevelni. sőt azt sem tudom, hogy hogy fogom távol tartani attól az oktatási rendszertől, ami ezt beléneveli az emberekbe. ráérek még ezen gondolkodni. amit tudok, az annyi, hogy ez így nincs rendjén. nem az kéne a visszatartó erő legyen, hogy visszalőhetnek, hanem az, hogy nem is akarok háborút, mert szeretem a világot, szeretem a természetet, és nem akarom elpusztítani.