Hatalmas robbanásra ébredt fel Wek. Körül nézett volna, de szemet bántó sötétség fedett mindent. Nem volt szokatlan, inkább csak bosszantó, hogy megint elektromos vezetéket találtak el. A párnája alól elővette a lámpáját. Egyik kezében lámpa, a másikban a maciját szorongatta, gyűrögette. Qui ott ült mellette néma csendben. Szomorú arca megkeményedett, sebhelyek tarkították. Őszbe forduló haja koszos és kócos volt. Meredten bámult maga elé.
-Közel volt?
-Igen, nagy szerencsénk van, hogy nem találtak el.
-Miért csinálják ezt? - kérdezte szomorúan az ezerszer ismételt kérdést Wek.
-Már sokszor elmeséltem, kérlek, hagyjuk.
-De mondd el - kérlelte Wek állhatatosan -, tudni szeretném. Érteni akarom az egészet, hogy én lehessek az, aki majd legyőzi őket. - Wek szeme csillogott. szőke haja csak úgy világított a romos szoba megmaradt faláról visszaverődő lámpa fényében. Elnyomta még a csillagok pislákoló fényét is. Maszatos arcán vércseppek csillantak. Az utolsó robbanás valóban közel volt. Nagyon közel.
-Hát jó. - kezdte Qui - Régen, amikor az emberiségnek meggyűlt a baja saját magával, egyesek azon kezdtek el gondolkodni, hogy merre mehetnek majd, ha sikerül lakhatatlanná tenni a földet...
-De miért akarták lakhatatlanná tenni?
-Nem szándékosan. Ahogy éltek, pazarlóan, mocskot, szemetet, vegyszereket hagyva maguk után. A környezet elkezdett változni és lassan, de biztosan megnehezítette a mindennapokat. De nem ez volt az egyetlen ok. Akkoriban az emberiség egy része már olyan szinten volt, hogy sikerülhetett volna túlélni, akár a föld alatt is. Sajnos az emberek nem csak a bolygónkkal bántak ilyen mostohán, hanem egymással is. Véget nem érő, és kiújuló háborúk voltak mindenféle mondvacsinált okokból. A katonák parancsra öltek. A parancsnokok a parancsokat csak továbbították. A parancsok mögött pedig két dolog állt: a pénz utáni sóvárgás és a vallás. Tudod Wek, volt egy mondás: nem a szegényeket nehéz jóllakatni, hanem a gazdagokat. Voltak emberek, akiknek semmi sem volt elég, hiába szereztek akkora vagyonokat amiből elmaradottabb vidékeken egész országok tengődtek, de ennél több kellett nekik. És ami kellett nekik, azt elvették erővel, persze ügyelve a látszatra és olyan jelszavakat tűztek a zászlajukra, hogy békefenntartás, terrorizmus elleni küzdelem, a demokrácia terjesztése. Hiába no, nem tudták mikor elég. Te tudod mikor elég?
-Naná! Ha tele a hasam és kipihentem magam. Ennél több mi kellhet még? - mosolygott Wek. Nem is sejtette, hogy Quin kívül mindenki akit ismert meghalt ma éjjel. Qui megcirógatta a rövidlábú haját, majd folytatta.
-A másik ok a vallás volt ami miatt pusztították egymást az emberek. Az, hogy egymásra kényszerítsék a képzeteiket, álmaikat, hitüket. Képzeld csak el, hogy valaki álmodott például egy olyan fegyvert aminek csomó van a csövén, és megpróbált megölni mindenkit, aki nem hitte azt, hogy létezik ilyen. Te miben hiszel?
-Hát ilyen butaságban biztos nem. Én abban hiszek, hogy az embereknek segíteniük kell egymást, és hogy így maradhatunk csak életben, igaz?
-Igen, igaz. Szóval az emberek elrontották ezt a szép bolygót. Látszottak a jelek, hogy hamarosan nagyon rossz hely lesz a föld. Ekkor kezdték el igazán meghódítani az űrt. új élőhelyet kerestek maguknak, hatalmas távcsövekkel fürkészték az űrt, de nem nagyon találtak olyan kényelmes élőhelyet mint itt. Így hát maradtak a szomszédos bolygók.
Közben hajnalodni kezdett. A hajnali fényben kezdett kibontakozni a romos szoba néhány fala. A távolból még robbanások hallatszottak. Mindig csak éjszaka támadtak. Tudták, hogy az emberek legfőbb érzékszerve a szem.
-A hold és a mars, igaz?
-Igen, de a hold nem bolygó. - mosolygott - Szóval elkezdtek terveket szövögetni arra, hogy hogyan lehet majd megteremteni a lehetőséget az élet számára a földön kívül. Viszont a technológia akkori állása alapján egy holdra való eljutás is több napba telt, a mars, aminek már légköre is van, így alkalmasabb az életre, az pedig több hónapnyi utazásra volt. Képzeld csak el, elindulnak emberek, és fél éven át csak utaznak, majd amikor megérkeznek, akkor lehet, hogy képtelenség lesz megvalósítani, amit szerettek volna, így pár héten-hónapon belül biztos halál vár rájuk, hiszen a visszaút nem megoldott. Teljesen logikus döntés volt először autonóm egységeket, robotokat küldeni. Mivel a nagy távolság miatt a közvetlen emberi beavatkozás reakcióideje is túl lassú, ezért erős mesterséges intelligenciával felszerelve küldtek robotokat, azzal a vízióval, hogy azok majd felépítenek egy álomvilágot. Vagy legalábbis az alapjait leteszik. Persze már akkoriban is fantáziáltak ember ellen fellázadó gépekről, de azt senki sem sejtette, hogy éppen az utolsó menedékünk építésére tervezett gépek akarnak majd megölni. A robotok egy darabig építkeztek szépen, ahogy az meg volt tervezve, majd amikor az embert fogadó űrállomást építették volna - ahonnan visszaútra is lett volna lehetőség - akkor valami elromlott. Senki sem értette igazán, hogy mi történt. Furcsa jelentéseket küldtek az építkezés állapotáról, aztán egyszer csak...
-Mondd már, most jön a legizgalmasabb rész. - Wek arca csupa izgalom, és derű volt, pedig már nagyon sokszor hallotta ezt a mesét. Ő már ebbe a háborúba született bele. Neki az az élete, hogy a gépek ellen harcol. És mégis, nem szomorkodva, hanem gyermeki vidámsággal kezeli ezt az egészet. Pont ezért hisz benne annyira Qui.
-Aztán egyszer csak azt vették észre az emberek, hogy elkészült valamilyen űrállomás, de nem olyan, mint amilyet szerettek volna. És kisvártatva felszállt onnan valami. Senki sem értette. Az emberek csak várták, hogy merre fog haladni, és miért. És elindult a föld felé. Még ekkor sem fogta fel senki, sőt. Sokan ujjongani kezdtek, hogy az előzékeny robotok eljönnek értünk, hogy átszállítsanak minket. De nem így lett. Egy hadi gépet küldtek az emberek ellen. Legnagyobb szerencsénkre ők azt hitték, hogy csak az a tízezer ember él a földön, akik az áttelepítésben részt vettek volna. Őket mind egy szálig ki is irtották, a kapcsolattartó műholdakkal és földi vevőkkel együtt. Mindezt egy szempillantás alatt. Annyira mesteri volt a tervezés és a végrehajtás, hogy még csak felfogni sem volt idő, és máris vége lett. Persze a földi hadseregek azonnal megsemmisítették a harci gépet. Azóta elvesztettük a robotokkal minden kapcsolatunkat, nem tudhatjuk, hogy hol tartanak, mit csinálnak, csak azt tudhatjuk, hogy megjelennek újra és újra, minden éjszakán, és ezreket ölnek meg.
Ekkor üstökös-szerű fénycsík villant az égen. Jól láthatóan a kis szoba felé közeledett. Egyre erősödő morajlása minden mást elnyomott, és egy másodperccel később, hatalmas fülsiketítő robaj keretében becsapódott. Minden megrázkódott, remegett. Ez is közel volt. Túl közel.
A légnyomás a kis Weket az ágyba taszította. Arca, rongyai, az ágy, minden csupa vér volt.
Tudta, hogy ez volt az utolsó támadás ezen az éjszakán. Valahol tudat alatt azt is tudta, hogy egyedül maradt. Nem először volt így. Qui is egy támadás helyén találta, egyedüli túlélőként. Ott sírdogált a romok alatt, akkor fogadta magához. Csak a macija kötötte a múltjához.
Most is a macihoz nyúlt, de nem úgy mint eddig. A belsejében próbált kitapintani valamit. Amikor meglett, nyomkodta egy kicsit a maci hasán keresztül a valamit, majd beszélni kezdett:
-92-es körzet tiszta. Ezek menthetetlenek.